'Stamps Back' az új Vakondok dokumentumfilm. Becsempészett C64-ek, feltört játékok, piacon árult másolt videójáték-kazetták, postai levélben küldözgetett floppy lemezek, amerikai BBS szerverhez csatlakozó Matáv telefonfülke, lemezújságok, copy partyk, Csoki klub, és a magyar scene létrejötte a 80-as 90-es években.

A Labor15 következő részében a Csokonai Mikroklubról szóló Stamps Back című film rendezője, Matusik Szilárd volt Marton Éva vendége.

„Passzol az életünkre is, hogy a Végtelenben hol vagyunk. Aki ismeri a végtelent, tudja, sehol sem. A Végtelenben nem lehet kijelölni egy pontot, a Végtelenben végtelen sok helyen vagyunk” (Wahorn András)

Művészek. Töttös Kata festőművész különleges nőfigurái, nőtípusai tükröt tartanak a fogyasztói társadalmunk világával szemben. Erős felkiáltójelek a képei – melyek az elmúlt években – bár az ismert kézjegyek ott maradtak – finomodtak. Wahorn András a hetvenes-nyolcvanas évek meghatározó szentendrei világból indult. Rajzol, fest, zenél. A Bizottság Zenekar, a happeningjeik szintén kritikus bírálatai voltak a Kádár-kor áporodott évtizedeinek.

Találkozásuk nem csak az életüket változtatta meg, új perspektívákat nyitott mindkettőjük művészetében. Hatnak egymás gondolkodására, sőt, évek óta közösen is alkotnak. Közös képeikből több kiállításuk is született. A Csokonai Rendezvény és Művelődési Házban – a 26. Anno összművészeti rendezvénysorozaton bemutatott tárlatuk: Ketten a végtelenbe, a saját utak mellett ezt a közösen létrehozottat, a folyamatosan alakuló művészi utat is megmutatja.

Ahogy életükben, úgy művészetükben is különlegesek. „Először én megfestem a képet, s azt odaadom Andrásnak, tegyen hozzá valamit, bármit. – Először nagyon nehéz volt odaadni egy képet, két évig nem is alkottunk közösen” – mondja Kata. De az első közös kép – a Kést síró lány robbanásszerűen indított el valami újat. A két világ összeadódik, „s lesz belőle egy teljesen egyedi és különleges kép, különleges világ. Együtt a miénk, a kettőnké”.

„Mind a ketten nagyon makacsok vagyunk” – folytatja András –„életünk egy olyan szakaszában találkoztunk, amikor már mind a ketten kialakultunk.” Két nagyon különböző „lény” hoz létre valami nagyon harmonikusat. „Olyan távoli pontján vagyunk a valóságnak, hogy ettől tágul végtelenre a kép.”

Más-más kulturális környezet hatott rájuk, más impulzusok érték mindkettőjüket, Kata a Képzőművészetin mesterektől tanult, hiperrealista stílusban fest, Wahorn autodidakta, ahogy rajzait jellemzi, „gyerekesen”. Jók így együtt is. Felszabadultság, szabadság, ahogy a világról gondolkodnak, ahogy alkotnak, bár Wahorn nem hisz a szabadságban: „a szabadság rabja vagyok”. „Szabadabb lettem, kicsit már mozdulok el a saját röghöz kötöttségemtől” – véli Kata. De hogy minden művészet, amiben az ember hisz”, azt mindketten vallják.

Járják a saját útjaikat, s járják azt a közöset, melyben sok a metszéspont, s mely tart a végtelenbe. Kettőjük végtelenjébe.

„Itt van a város, vagyunk lakói, Maradunk itt, neve is van: Budapest” –énekelte Cseh Tamás

"Ez egy olyan emlékév, mint egy svédasztal, hogy mindenki összerakja, elhozza magával a sajátját, amivel ünnepelni akar, ebből bomlik ki. Minden résztvevő, akinek fontos, hogy ez a város százötven éve három városból egyesült, az kitalál valamit. Ezekből a mozaik-darabkákból áll össze a „Budapest 150” évad. "Nyáry Krisztiánnal, a Budapest 150 Tanácsadó Testületének elnökével beszélgetünk

Pest-Buda-Óbuda egyesítésének 150. évfordulójára, Budapest születésnapjára -2023. november 17. – egész éves programsorozattal készül a főváros. A kiemelt események mellett – Lánchíd átadása, Könyvfőváros – minden kerület lehetőséget, szerepet kap, hogy saját arculatát is megmutathassa a nagy egészben. A Pro Cultura Urbis, a főváros közalapítványa ezeket az ötleteket támogatja anyagi forrással is. „Nekem az a dolgom, hogy minél több ilyen kezdeményezést észrevegyek, becsatornázzak, megnézzük, hogyan lehet azokat életre kelteni.”

„Az identitásom fontos része, hogy budapesti vagyok, és hogy a családom szinte minden tagja budapesti” – mondja Nyáry Krisztián. A százötven évvel azt ünnepeljük, hogy három önálló tradíciójú, nagy múltú város, két középkori és egy ókori eredetű úgy döntött, hogy együtt erősebbek. Ez egy polgári kezdeményezés, a polgárok akaratából született meg” – s hihetetlen gyors ütemben – huszonöt év alatt - a térség egyik legmeghatározóbb metropolisa lett.

Ma már talán furcsán csengene, de Gróf Széchenyi István, Pest-Buda egyesítésének első szorgalmazója a Honderűnek nevet adta volna a fővárosnak. „Multikulturális nagyváros lett, a közös kultúrája a magyar volt, de akik ideköltöztek, azok többségének az anyanyelve nem magyar volt. Rengetegen érkeztek az épülő városba, „mert volt, munka, volt fejlődés és lehetőség. Jó volt idejönni” – mondja Nyáry Krisztián.

Szeretjük a várost, olykor haragszunk rá, de meghatározza identitásunkat, büszkék vagyunk rá. S hogy mit ünneplünk a kiemelt évforduló kapcsán? Sokan, sokfélét. Számos ötlet, terv, pályázat született az évfordulóhoz kapcsolódóan. De talán leginkább arra érdemes visszaemlékezni, hogy „mit tanulhatunk a város múltjából, mik azok a kulturális, szociális gyökerei, amikre most is szívesen emlékezünk.” A ünnepség egyik fénypontja természetesen a Lánchíd átadása lesz. „A hidak közül is ő a királynő, az akkori polgári ethosz szimbóluma.” Az addig is „hiánypótlóként megépített LEGO oroszlán gyönyörű jelkép. „Imádják az emberek, a kerületek versenyeznek azon, hogy hova kerüljön majd. Nagyon szeretem az ilyen összefogásokat, ha már az ilyen összefogáson alapuló dolgokat ünnepeljük.”